Rocktérítő

A nyolcvanas évek nyitányán a hazai avantgárd művészeti szcéna szoros frigyben élt a korabeli újhullámos zenekarok világával – ez az intim kapcsolat világosan kitűnik a korszak kísérletező kedvű filmjeiből. Az akkortájt felvirágzó „új érzékenység” alkotói szügyig merültek a zenei underground boldog mocsarában: Bódy Gábor, Müller Péter vagy Szirtes András filmjeiben rendre felzendült az URH, a Balaton vagy a Vágtázó Halottkémek, ráadásul a hírhedt bandák némely tagja – vagy a holdudvaruk egyik-másik figurája – gyakran fontos szereplővé avanzsált, megtestesítve és magával hordozva a földalatti szcéna sajátos életérzését. Az új érzékenyek fiatal pionírja, Xantus János kezdettől fogva ebből a világból építkezett: korai kisfilmjeiben (Diorissimo, 1980; Női kezekben, 1981) és első nagyjátékfilmjében (Eszkimó asszony fázik, 1984) állandó szereplő a Trabant fahangú énekesnője, Méhes Marietta, ráadásul a korábban csak kazettákon létező zenekar lényegében az Eszkimó…-ban lép először a színpadra. Ennek fényében aligha meglepő, hogy Xantus később dokumentumfilmet szentelt a nyolcvanas évek undergroundjának, amelyben egymást érik a nevezetes figurák: feltűnik Másik János és Víg Mihály, a pult mögött Rupaszov Tamás (Trottel) keveri a koktélokat, de beköszön a közeg kultikus alakja, Dixi (Gémes János) is.

A Rocktérítő azonban elsősorban Pajor Tamás filmje: a cselekmény középpontjában a legendás new wave zenekar, a Neurotic frontembere áll – pontosabban a dalnok életének döntő fordulata. Xantus eredetileg a démoni karizmájú provokátorról akart fikciós elemekkel dúsított dokumentumfilmet forgatni, méghozzá egy játékos ügynöksztorin keresztül, amelyben Pajor rendőrként épült volna be a budapesti undergroundba. De a forgatás szünetében – mindössze egyetlen hét alatt – Pajor Tamás megtért, így a Rocktérítő végül a züllött bálvány és az üdvözült próféta viszonyának tanulmánya lett: a Neurotic lázas koncertjeit az Urat éltető dalok keretezik, és a Fiatal Művészek Klubja előtt frenetikusan kötekedő rock­sztár jólnevelt hajzattal és szenteskedő hangulatban tűnik fel a zárlatban. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy Xantus oknyomozói hevültséggel kutatná a változás hátterét, vagy markáns tézist fogalmazna meg Pajor sorsáról: a Rocktérítő nemtörődőm könnyedséggel fűzi össze esztétikailag is különnemű etapjait, és kakofón érzetű videoanyaga konokul ellenáll a koherens jelentésadásnak. Ugyanakkor a dokumentumanyagok közé integrált, bizarr fikciós kisfilmek határozottan reflektálnak az átalakulás témájára: Víg Mihály és Másik János zenés etűdje, A tetszhalott a test porhüvelyének meghaladásáról mesél, a Delphine csodálatos átváltozása című epizód pedig a jóságos Mágus (Dixi) varázslatáról, amely a szereplők által vágyott nőt egyszerűen megduplázza – miként Xantus dokumentumfilmje (az isteni közbeavatkozás révén) szintén megkettőzi Pajor alakját.

A Rocktérítő zabolátlan, inkoherens, és tüntetően amatőr kivitelű film: a kótyagos kameravezetéssel rögzített koncertfelvételek és a mesterséges szinkronnal stilizált kisfilmbetétek önkényes rendben követik egymást. Xantus az új érzékenység kísérleti szelleméhez hűen masszívan ellenáll a szokványos elbeszélői formák vonzásának, és művének struktúrájával inkább az ábrázolt közeg (netán a korszellem) burjánzó káoszát tükrözi vissza. Arról a világról tudósít, amelyben már végképp kétségessé vált a valóság és az értelem szilárdsága – így a kreativitás leginkább a ráció felszámolásában mutatkozik meg, s a logika részeg, kábult roncsolása néha a zsenialitással határos. Erre adnak meggyőző példát Dixi monológjai és Pajor Tamás gyönyörű szövegei, amelyek olykor nem csupán káprázatosan szellemes érvelési katasztrófák, de az összeomlott jelentés újrateremtésének szépséges kísérletei is. „Az élet nem egy sörösdoboz, ami mellett el lehet menni, amikor a Dunaparton rugdosod, hanem az élet hol egy vasárnapi ebéd, hol egy ördögűző rock and roll koncert” – szónokol a törött kezű Pajor az összeomlása után. A Rocktérítőben valósággal tombol a nonszensz: a jelenetek dúskálnak a szórakoztatóan értelmetlen gondolatokban és játékos nyelvi leleményekben, és ezek bizarr hatását erősítik fel a kisfilmbetétek képtelen cselekményei is. Ebből fakad Xantus filmjének humora és felszabadító, formatörő szabadsága.

A nyelv kreatív roncsolása a film stílusában is tetten érhető: Xantus markáns színekkel festi felül a villódzó VHS-képeket, s gyakran kimerevítésekkel, lassításokkal és olcsó videoeffektekkel machinálja a jelenetek kibontakozását. A Rocktérítő olyan dokumentumfilm, amely folyamatosan kinyilvánítja az ábrázolt világ mesterségességét: a mezítlábas digitális trükkök gyakran kiemelik a filmkép grafikai elemeit, és szinte animációvá varázsolják Pajor Tamás valóságát. Xantus mintha arra mutatna rá, hogy ebben a világban minden esemény valószínűtlen és súlytalanul rajzfilmszerű – s ezzel a stratégiával nem csupán az underground közeg elszállt alapérzületét képes közvetíteni, de talán Pajor belső káoszára és a biztos talaj hiányára is utal. „Rázkódni, tombolni, szédülni kell” – hangsúlyozza a címszereplő, és ezt a rögzítetlenséget vagy bizonytalanságot hatásosan kifejezi a film formakezelése: a Rocktérítő diszkófényes vibrálása alighanem azt a feszültséget ragadja meg, amely Pajor Tamást életre szóló változásra késztette a forgatás ideje alatt. De Xantus kamerája rezignáltan figyeli az üdvözültség állapotát: a fináléban a hittérítő dala inkább csak a sátáni előzmények gyönge visszhangjának hat. Lehet, hogy az Úr kivisz a fényre, de az underground sötétjében valószínűtlen és sokszínű örömök tenyésztek.