súgó szűrés
keresés

Vida Gábor: Ahol az ő lelke

Szerző
Vida Gábor
Kiadás éve
2013
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
Magvető Könyvkiadó
Oldalszám
309
A szócikk szerzője
Papp Máté

Pécsi Györgyi Honvágy egy hazáért című esszéjében az erdélyi magyarságot illetően – Paul Ricoeur nyomán – túltengő emlékezetről beszél, amely Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényét is átjárja. E túltengés azt a hiányérzetet hivatott ideiglenesen kitölteni (és egyáltalán nem ideálisan betölteni), ami mindegyre gazdagodik a könyv kolozsvári származású hőseinek, velük együtt pedig a Trianon után magyarországivá, illetve határon túlivá válók történelmi-egyéni önmeghatározásában, sok esetben elkülönböződő lelkületében.

Az egyre gazdagodó hiány lesz tehát Vida művének kovásza, amely a Werner Lukács nevű figurához kötődő töredékes nevelődés- vagy családtörténeten, néhány nagyvonalúnak is nevezhető sorsvázlaton keresztül nyilvánul meg. Mindez egy központba helyezett képzőművészeti alkotásban, Fadrusz János századfordulón készült, és ma is Kolozsvár főterén található Mátyás-szoborcsoportjában, valamint annak különböző rendű-rangú reprodukcióiban képződik meg örökérvényűen. Vagyis a szerző egy ekfrázis (a képleírás retorikai alakzata) által előhívott „esztétikai gócot” bolygatva hozza mozgásba/merevíti ki az első világháború kitörésének gyújtópontjában, a román megszállás idején összesűrűsödő történetet.

Ezen túlmenően azonban megjelenik egy, az identitásproblémakörén kívüli horizont is. „Egyszer azt álmodtam, mondja később Lukács, amikor a végtelen és megunhatatlan beszélgetések ideje következik a döbbenet és a meglepetések után, egyszer azt álmodtam, hogy egy megvadult bivalycsorda rohant a Wesselényi utcán egyenest neki a templomnak, áttörték a falat, és láttam pontosan, ahogy a túloldalon elsodorják a szobrot, ült még egy ideig Mátyás király a lovon, aztán lassan beledőlt a ganajba, teljesen át lehetett látni a templomon, akár egy nyitott csűrkapun, és a másik oldalon nem volt semmi, se házak, se romok, se por, csak egyszerűen a semmi.” (V. G.) Az ehelyütt metafizikus aurát kapó semmi – az idézett álombeli csűrkapun keresztül – egy (történelmi) tényeken túl feltáruló teret nyit meg, amely a szerző lírikus betétekkel gazdagított prózanyelvében, időkezelési montázstechnikájában is megmutatkozik. Így a költői képekben, asszociációkban tobzódó elbeszéléstechnika (a benne formálódó, etnikai elfogultságokat nélkülöző gondolatfutamokkal együtt) adja meg a Vida-féle magyarság- és világszemlélet alaphangoltságát. Ez az ideológiáktól mentes beszédmód pedig rendkívül szerves módon oldódik bele egy földrajzi kitérőkön (ld. a Werner-fiú kényszerű afrikai utazását vagy az apa szintén nem teljesen önkéntes amerikai vendégmunkás-voltát), illetve személyiség-fejlődésbeli hajtűkanyarokon (a fiú teológiától való eltanácsolása, hányatott szerelmi élete, sorsfordulatai) át végigkövetett élettörténet lelkivilágába.

Az ilyesfajta lelkialkat csak saját „helyén” tud megnyugodni, nyugovóra térni – tanítja az afrikai epizódban feltűnő törzsi varázsló. Ezt a helyet reprezentálja a már említett, a regény keretein belül szinte maradéktalanul „szétírt”, Mátyás királyt ábrázoló ércszobor, amely az egyik regényrészlet (illetve urbán legenda) szerint olykor leszáll talapzatáról, hogy beavatkozzon a történések menetébe. Ha az előbbi képzeletbeli gesztust párhuzamba állítjuk a szintén kolozsvári Bréda Ferenc egyik titokzatos, nyomatékosító kijelentésével, miszerint a Bécstől Kamcsatkáig elterülő – és azon belül is a közép-kelet-európainak nevezhető – térség egyszerűen nem létezik (mindenkori elmaradottsága, megkésettsége, kiszolgáltatottsága okán), feloldhatatlan ellentmondásokba ütközünk. Ha pedig Vida regényének történelmi-identitásbeli, illetve Bréda vélekedésének kultúrtörténeti-létértelmezési üzenetét egymásra olvassuk, valamiképpen ismét ugyanahhoz a fent idézett álombeli csűrkapuhoz érünk. Itt viszont a kolozsvári Mátyás-szobrot és főtéri templomot szétzúzó álombeli bivalyok nem román hordák megtestesítői (mint ahogyan azt az egyik regényhős feltételezi), hanem egy elementárisabb erő hordozói lesznek. Ezúton válhat a befogadó annak a – Balassa Péter szavaival élve – erősebb létet feltételező horizontnak a részesévé, melyen keresztül talán megközelíthetőek a regény mindinkább univerzális távlatai is. Mert a legtágabb kontextusban véve mindnyájunkat itt hagytak, „ahogy mindenkit otthagynak egyszer, valahol.” (V. G.) Létezik olyan identitáshiány, amelyet túltengő emlékezettel sem vagyunk képesek betölteni

Az Ahol az ő lelke mérsékelten központozott szövegfolyamát Vida Gábor bizonyára nem dolgozza át harmadjára – mint ahogy azt az első kiadás óta, bizonyos hosszúra nyúlt mondatok megtörésével egyszer már megtette (2019-ben). Ám az olvasó továbbra is tehet az identitás-horizontok összeolvadásáért.

Irodalom

György Péter, Egy regény regénye – az erdélyi változat,Alföld, 2018/3.

Pécsi Györgyi, Honvágy egy hazáért. Identitásváltozások a rendszerváltozások után induló erdélyi és vajdasági írók műveiben = Uő., Honvágy egy hazáért, Budapest, 2019, Nap Kiadó.

Pogrányi Péter, A neheze. Vida Gábor: Ahol az ő lelke, Műút, 2014/045.

Szekeres Szabolcs, Szép város Kolozsvár, Bárka, 2014/3.

Tamás Dénes, Elveszítve megtalálni, Helikon, 2016/4.