Nadj Abonji, Melinda: Galambok röppennek föl

Melinda Nadj Abonji vajdasági magyar kulturális háttérrel rendelkező író. Ötéves korában vették magukhoz Svájcban vendégmunkásként dolgozó szülei, és hamarosan a német lett az első nyelve és a munkanyelve. Második regénye, a Tauben fliegen auf hozza meg számára az írói sikert, 2010-ben elnyerte mind a Svájci, mind a Német Könyvdíjat, a német nyelvterület legrangosabb irodalmi elismeréseit.

A regény önéletrajzi elemekből épül. Egy vajdasági magyar vendégmunkás-família, a Kocsis család története, amely egyúttal Ildinek, az elbeszélőnek a fejlődéstörténete, önmegértés-története is gyermekkorától felnőtté válásáig. A multikulturális vidékről elszármazott család – miközben erején felül igyekszik beilleszkedni új környezetébe – állandóan ingázik régi és új otthona között, ezáltal idegenség és otthonosság változatos helyzeteit éli meg. Ehhez társul a legújabb migrációs „élmény”, az 1990-es évek délszláv térségének háborúja, ami még összetettebbé teszi mind nyelvi, mind identitásszerkezetét. Ezt a kulturális tapasztalatot fordítja le regényében német nyelvre Melinda Nadj Abonji, regénye kulturális értelemben felfogott fordításprodukciónak is tekinthető. A szerző nyelvváltásának tapasztalata hangsúlyosan íródik a regénybe, és alakítja szereplőinek többes identitását, a hovatartozás-érzések bonyolult rendszerét. A nyelvváltó szerzők általában egyszerűsítő stiláris eljárásokat alkalmaznak, Melinda Nadj Abonji regényének nyelve viszont gazdag és rétegzett, tele van magyar, angol kifejezéssel, a délszláv térség embereinek megjelenésével nyelvükön is megszólal. A svájci német és az irodalmi német vegyítése pedig az otthon és az irodalomban használt nyelv, az „anyanyelv” és az „apanyelv” közötti produktív feszültséget is felidézi. Végső soron pedig arról tanúskodik, hogy a nyelvváltás nem jelent automatikus és azonnali identitásváltást is. A régi, a „lecserélt” még sokáig ott munkál az új hátterében, meghatároz világszemléletet és poétikát egyaránt. A kulturális tapasztalat megfogalmazása, a nyelvhasználat tematizálása vagy az „elhagyott” nyelv logikájának alkalmazása a tanult nyelven olyan elbeszélői lehetőségek, amelyekkel Nadj Abonji Melinda bőséggel él. Segítségükkel hozza létre azt a különleges prózapoétikát, amely a német nyelvterület kiemelkedő írójává avatta. A regény Galambok röppennek föl címmel Blaschtik Éva fordításában jelent meg magyar nyelven. A fordító úgy ítélte meg, hogy az eredetiben megjelenő magyar szavak, szólások, közmondások és idézetek visszafordítása magyarra semleges hatású, nem biztosítja kellőképpen a szöveg különösségét, ezért néhány specifikusan a vendégmunkásokra jellemző kulturálisan kötött kifejezést meghagy német nyelven. Kompenzációra pedig azért mutatkozik igény, mert a halmozás a regény egyik poétikai sajátosságának tekinthető.

A regény koncentráltan teszi fel a legfontosabb identitáskérdéseket: ki vagyok, honnan jöttem, mivé lett az életem? Az egyén dilemmái ezek, mégis egy közösség magatartásformájának megjelenítésével válaszol rájuk. Két helyszínen játszódik: az egyik a gyermekkor óbecsei világa, a nagymama közelsége. Bensőséges érzelmek megszólaltatója a szerző ezeken a lapokon, felidézője egy letűnt, számára kedves, nosztalgikus világnak. Merész kérdéseket tesz fel arról, mi értelme a kivándorlásnak, hogyan dolgozható fel a szülők hiányának gyermekkori traumája. A másik helyszín a Zürichi-tó partján álló, családi vállalkozásban vezetett kávézó, amelynek személyzete és közönsége is etnikailag vegyes. A kávézó a révbe érés a szülők számára, a gyerekek viszont csak az egyenlőtlenséget érzékelik, s ekkor fogalmazódik meg a Gastarbeiter-sors visszássága és tragikuma is: munkaerő-felvétel alkalmával maguk szabják feltételként, hogy a jelentkező nem lehet vendégmunkás. A Galambok röppennek föl nem általában a magyar, hanem a vajdasági magyar identitás bemutatására tesz kísérletet. Legerőteljesebben megrajzolt figurája, az apa, igen harsányan hangoztatja véleményét. Lányai számára például így képzeli el az eszményi férfit: „szerbet csak legutolsó helyen, oroszt biztosan nem, de svájcit sem, az eszményi férfi magyar, legjobb, ha mindjárt vajdasági magyar, akinek nem kell elmagyarázni a történelmet, aki tudja, mit jelent a kisebbséghez tartozni, és mivel tudja, ő is kivándorolt, Svájcba, olyan vajdasági magyar, aki sikeres lett Svájcban, rendes szakmája van, vagyis nem beszédből, festésből vagy zenélésből él”. A sztereotípiák halmozása ironikus hatást kelt. Az identitáskonstrukció szándékosan túlzó, ami különösen nyilvánvalóvá akkor válik, amikor a nemzetkarakterológiai jegyek felsorolása folytatódik: „a haja rövid, mindig elsőként veszi elő, észrevétlenül, a pénztárcáját, sosem hagyja, hogy egy nő meghívja, szeret nehéz, férfias ételeket enni, az ellentéte tehát azoknak a sápadt férfiaknak, akik úgy eszik a zöldséget meg a salátát, mint a tehenek a füvet, ruházata rendezett, főleg a cipője”. A elbeszélő fiatal lány nézőpontja azért is ironikus, mert a másodgenerációs vendégmunkások szemszögéből már másként látja a világot, mint az apja.

Elbeszéléstechnikai jellegzetessége a krimiszerűség, melynek során fokozatosan derül ki, miért oly dühös az apa, amikor csak Tito neve szóba kerül. Édesapját kulákként bélyegzik meg, fiatalon munkatáborba hurcolják, ahonnan szabadulva nemsokára meghal. Nemcsak elvi, hanem magánéleti okokból ádáz ellensége a szocializmusnak, a Galambok röppennek föl ezért nem válik tézisregénnyé, politikai vonatkozásai is ezért hitelesek. A regény metaforikus címe a történelmi és a személyes múlt feldolgozásával járó szabadság jelképeként értelmezhető. Többféle kulturális paradigmába is beleillik: része a svájci irodalomnak, a német nyelvterület irodalmának, a migráns és a transznyelvű irodalomnak, a Balkán-háborúkat tematizáló irodalomnak, a család- és a fejlődésregénynek, kulturális átszövődései és identitásreprezentációja folytán pedig a magyar irodalomnak is.