Méliusz József: Város a ködben

Méliusz Jó­zsef az 1929 nem­ze­dé­ké­nek ne­ve­zett ge­ne­rá­ci­ós hul­lám­mal tűnt fel az Erdélyben 1918 után lassan ki­bon­ta­ko­zó ma­gyar szel­le­mi élet­ben. Iro­dal­mi publicisztikáját 1929-ben kezd­te a Kolozsváron kiadott If­jú Er­dély­ben (mások mellett Sza­bó Dezső, Ady End­re, Kós Károly, Debreczeni Lász­ló, Kuncz Ala­dár, Buday György munkássá­gá­ra fi­gyel), mely­nek egy ide­ig ma­ga is szer­kesz­tő­je volt. Emellett ott talál­juk az Er­dé­lyi Fiatalok mun­ka­tár­sai kö­zött is az el­ső évek­ben, s mint prózaíró egyik szer­ző­je az Új Arcvo­nal című an­to­ló­gi­á­nak (1931), amely e nemzedék szépirodalmi színrelépését dokumentálja. Lírikusként 1930-ban jelentkezett az Er­dé­lyi He­li­kon­ban. A Város a ködben meg­írá­sá­nak ide­jét 1938–40-re te­szi Méliusz, de a má­so­dik világháború éve­i­ben ve­ze­tett nap­ló­ja ta­nú­sá­ga sze­rint mű­vén 1940 után is dolgo­zott. Tulajdonképpen a Város a ködbent te­kin­tet­te el­ső iga­zi írói próbájának, ta­lán iga­zi írói indu­lá­sá­nak is. Megjelentetésére többször tett kísérletet, de a háborús viszonyok, majd a hatalom- és rendszerváltások, valamint az általa elszenvedett börtönévek (1949–55) megakadályozták, sőt még az 1960-as évek elején is továbbélő dogmatikus-voluntarista irodalompolitika sem kedvezett a kiadásnak. Így csak az ideológiai olvadás éveiben jelenhetett meg a Város a ködben. A mű megjelentetéséért folytatott közel harminc éves küzdelmet, mintegy a „regény regényét” (Sinkó Ervin) 1968-ban, Regény címmel, ötven oldal terjedelemben írta meg Méliusz, amely a mű függelékeként jelent meg.

Az események előadásának rendje a történelmi kronológiát követi (1914–1918-19), de minthogy az emlékezés módszerén alapul a mű, ez az egyenes vonalú történetvezetés meg-megtörik. Az események elbeszélése kiegészül az emlékezet mélyrétegeinek feltárásával. Indításként az elbeszélő családjának és a városnak (Temesvár) az első háborús napját idézi fel, a végpont pedig egyben a magyarság és Európa huszadik századi történelmének is fordulópontjaként jelenik meg: a ro­mán had­se­reg, ér­vényt sze­rez­ve a tri­a­no­ni dön­tés­nek, be­vo­nul a vá­ros­ba. Hogy a regény­cím mo­ti­vá­ci­ó­já­ra is utal­jak: a „köd­be, eső­be fúlt vá­ros­ba” vonul be, ab­ba, amely­nek há­bo­rú előt­ti jelenét az el­be­szé­lő „köd­be­bo­rult”-nak mi­nő­sí­ti, illetve ame­lyet a „vi­dé­ki­es­ség ködé­ben” lát­tat az író, sőt az em­lé­ke­zés tár­gya, a múlt is köd­be vész: „Mind­ez: köd, s be­lő­le go­mo­lyog fel va­ló, sej­tett vagy csak kép­zelt em­lék, öl­te­nek for­mát, vál­nak szó­vá ké­pek, tör­té­ne­tek, ala­kok.” A re­gény köz­pon­ti alak­ja az apa. Egy alkalommal a ka­to­na­tisz­tek és be­am­te­rek Eldorádó­ja­ként idé­zi meg a millennium kö­rü­li éve­ket, de a vi­lág­há­bo­rú is ked­ve­ző helyze­tet terem­tett ama ré­teg szá­má­ra, amely­hez az apa is tar­to­zott. Ha­szon­él­ve­zői vol­tak a há­bo­rús kon­junk­tú­rá­nak, és a bő­ség esz­ten­de­it él­ték egé­szen az 1918–19-es tör­té­nel­mi for­du­la­tig. En­nek a ba­rá­ti kör­nek a tag­ja a bör­tön­igaz­ga­tó Fa­ra­gó ka­pi­tány, Schmüller gőzmosodatulaj­do­nos, az ócska­vas­ke­reskedő Tischler, Fazakas ka­pi­tány, a hely­őr­sé­gi élel­me­zé­si rak­tár fő­nö­ke, Mathesz őr­mes­ter, Klein dok­tor, az or­vos, a jogász Bar­na doktor, Zorkóczy szer­kesz­tő, Vujasics pénz­ügyi tiszt­vi­se­lő és Drago­neszku, a me­gyei pénz­ügyi osz­tály igaz­ga­tó­ja, aki­ket a szer­ző a re­gény­tör­té­net kü­lön­bö­ző pont­ja­in változatos árbrázolási for­mákat vá­laszt­va mu­tat be és je­le­nít meg. Élet­fi­lo­zó­fi­á­juk saroktételei a min­denáron va­ló ha­szon­szer­zés­ben és a kor­rup­ció fel­vi­rá­goz­ta­tá­sá­ban fejeződ­nek ki. Az amoralitásban, oppor­tu­niz­mus­ban és ál­ha­za­fi­ság­ban ta­lál egy­más­ra a szerep­lők­nek ez a csoportja.

Hasonlóképpen a há­bo­rús „er­kölcs” és „tör­vény” alap­ján ta­lál egy­más­ra az apa Schmidt né­met ka­to­na­tiszt­tel, aki a szer­bek fog­sá­gá­ból jól meg­ter­ve­zett és végrehajtott gyil­kos­ság ré­vén sza­ba­dult, és ta­lált ven­dég­sze­re­tet­re a te­mes­vá­ri pol­gá­ri csa­lád­ban hosszú na­pok­ra. Mi­u­tán el­be­szé­li sza­ba­du­lá­sa tör­té­ne­tét, a nar­rá­tor ironizálva „nagy pillanat­nak” neve­zi az apa és a né­met tiszt kéz­fo­gá­sát. Aki pedig a né­met tiszt személyiségkép­le­té­vel, il­let­ve a háborús „er­kölccsel” ro­kon­sá­got mu­tat, nem más, mint Hor­váth fő­hadnagy. Ez gyil­ko­sá­vá válik egy, a fegy­ver­fo­gást hi­té­re hi­vat­koz­va meg­ta­ga­dó fi­a­tal fi­ú­nak, akit két pisz­toly­lö­vés­sel le­te­rít, s ezért a tettéért fe­let­te­sei előlépte­tik. A német tiszt és a Monarchia főhadnagya, tet­tük mo­tí­vu­mai ré­vén, így kerülhet azo­nos érték­rend­szert kép­vi­se­lő csoport­ba: mind­ket­tő „szem a láncban”, sőt maguk szab­nak törvényt a há­bo­rús vi­szo­nyok kö­zött. Az elbeszélőt ben­ső­sé­ges ér­zel­mi szá­lak fű­zik a sze­rep­lők­nek ah­hoz a kö­ré­hez, amelybe a nagy­anya, valamint az uno­ka­test­vé­rek kö­zül a fron­ton ve­szett Jó­zsi, a ka­land és szabadság igé­ze­té­ben élő Pé­ter, valamint Ka­ti­ca tar­to­zik. Nem­csak egy le­het­sé­ges családregény körvona­la­zó­dik a sze­rep­lők eme kö­ré­nek áb­rá­zo­lá­sa nyo­mán, de a mély önelemzés­nek, a gyermeksze­rep­lő ér­zel­mi és tu­da­ti fej­lő­dé­sé­nek is itt szen­tel nagy te­ret a szer­ző, sőt ugyan­itt je­len­nek meg a mű szo­ci­og­rá­fi­ai ihletettségű és cél­za­tú elem­ző-feltáró rész­le­tei is, ame­lyek hol a pusz­tai élet, hol a kül­vá­ros nyo­masz­tó ké­pe­it mu­tat­ják be.

Bizonyos te­kin­tet­ben ön­élet­raj­zi fo­gan­ta­tá­sú mű­ a Város a ködben, amely­nek egy igen fon­tos epi­kai vo­nu­la­ta – a sa­já­tos né­ző­pont­ból al­ko­tott kor- és kór­rajz mel­lett – a modernség je­gye­it magán vi­se­lő fej­lő­dés-, il­let­ve ne­ve­lő­dé­si re­gény jellemzőinek tu­da­tos válla­lá­sát is ma­gá­ba foglalja. A mo­dern re­gény tí­pu­sán be­lül a hu­sza­dik szá­zadi tu­dat­re­gény hatása mutatható ki a Város a ködben vi­lá­gá­ban, és mindenekelőtt Proust kor­sza­kos ha­tá­sú re­gény­alak­za­ta az egyik meg­ha­tá­ro­zó min­ta. Az író be­lül­ről, személyes történéseken keresztül mu­tat­ be egy po­li­ti­kai össze­om­lást, valamint a tár­sa­da­lom tek­to­ni­kus moz­gá­sa­it, amit az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia utódálla­ma­i­ban ma­radt ma­gyar­ság meg­élt, a Trianon-tra­u­mát, még pon­to­sab­ban azt, hogy mi­ként ju­tott er­re a vég­pont­ra a nemzet. Mivel a fenti folyamatot Méliusz saját kora, a kisebbségi helyzet határozta meg, hogy ezt megértse, a ki­sebb­sé­gi­vé vá­lás gyö­ke­ré­ig ha­tol az emlé­ke­ző-ér­tel­me­ző alany, s ezt ama po­li­ti­kai-tár­sa­dal­mi össze­roskadást köz­vet­le­nül megelő­ző időszak úri-ka­to­nai, il­let­ve pol­gá­ri bű­nös­sé­gé­ben ke­re­si – azok­ban az évek­ben, ami­kor „meg­rop­pant egy biz­tos­nak hitt vi­lág ta­la­ja”.