Temesi Ferenc: Bartók

A zenei szakirodalom több nézőpontból vizsgálta a bartóki életművet: foglalkoztak a zeneszerzővel, a népzenetudóssal, a zongoraművésszel, a tanárral is, életrajzának feldolgozottsága azonban még ma is hiányos. Igaza volt tehát Temesi Ferencnek, amikor azt gondolta még ifjan, hogy szükség volna a szépirodalomban is egy Bartók-regényre. Több évtized múltával meg is született műve, melyről a szerző maga jelenti ki, hogy ez az ő Bartók-képe, s amit írt, az áldokumentum-regény. Maguk a dokumentumok természetesen hitelesek, de szabadon vannak felhasználva akkor is, ha a művész szövegeit építette be az író, s ha visszaemlékezéseket, tanulmányokat. A szövegbeillesztés is változó: találkozhatunk idézőjeles, utalásos vagy rejtett megoldással, s a dokumentumok az intertextualitás divatos túlzásaival szemben megőrzik egészséges arányukat a regényben. A művészekről szóló életrajzi regények ritkán lépik át a becsületes ismeretterjesztő jelleget. Egészen sajátos a zeneszerzők világát megjelenítő műveké, hiszen az elhangzó zenét semmilyen szöveg nem helyettesítheti, s az olvasható kotta is csupán a zeneileg képzettek számára nyílik meg igazán. Korlátozza az életrajzi regény lehetőségeit az is, hogy Bartók az átlagosnál sokkal zárkózottabb személyiség volt, bizonyos mértékig még szűkebb családi körében is, még a visszaemlékezéseikben is. Zavaró lehet az a tény is, hogy a legnagyobbak közé tartozó művészről – zseniről – van szó, aki azonban soha nem viselkedett zseniként. Aligha volt több allűr életvitelében, mint bárki máséban.  Nem is az vált beszédtémává, hanem zenéjének avantgárd jellege.

A regény összetettségét Temesi azzal is fokozta, hogy az életrajzi regénybe beleépített egy önéletrajzi regényt is: az Életrajzolóét. Így voltaképpen iker-regény keletkezett: Bartók életregénye és az író egyik jelentős életszakaszának, a megírás éveinek a története mintázódik folytonosan egymásra. Az életrajzi regény folyamatos ikresítése nem egyetlen sajátossága Temesi művének. A Bartók-regény cselekményvezetésének időrendjét kettéválasztja az 1940 őszi Amerikába érkezés. Így is két párhuzamos szálat kapunk: az egyik 1881-től 1940-ig, a másik onnan kezdve 1945 őszéig, a halálig. A három fejezetsor hullámozóan váltja egymást, mindegyik típust egy piktogram jelöli az első sor élén. A regénykezdő fejezet Amerikába, a következő Nagyszentmiklósra, a harmadik az 1990-es évek Budapestjére vezet. A látványos ötleten túl vajon mi célt szolgálhat az életút időrendjének megfordítása? Ma elsősorban a klasszikussá vált zeneszerzőt tartjuk számon. Így viszont a zseni és a csodagyerek, az ifjú és az érett művész, a pályakezdő és a búcsúzó, az összegző és a kereső ember egyszerre mutatkozhat meg: a személyiségformálódás mellett a lényegi azonosság is érzékelhető.

Mi kapcsolja össze az ikerregény két hősét, Bartókot és az életrajzírót azon kívül, hogy éppen egy Bartók-regény íródik? (Bár a regény születése nem kíván központi elemmé válni.) Nemigen lehet két eltérőbb személyiséget elképzelni, mint a két főszereplőt. Temesit alighanem ez vezette Bartókhoz. Ami rokon bennük: mindegyikük kereső, alkotó ember. Bartók a művészet és tudomány „rabszolgája”. Az életaszkézis jellemzi őt, s elvárja környezetétől, legyenek szinte szolgái az ő munkásságának. Az Életrajzoló viszont élethabzsoló személyiségnek mutatja önmagát, aki túl van már az emberélet útjának felén, de még mindig keresi az igaz utat. Nem azonos egészen sem a szerzővel, sem magával Temesivel, ám nagyon közeli kapcsolatban állnak egymással, s ezt az alkotó is kinyilvánítja. Ráadásul zárójeles szövegekben olykor megszólal egy szerkesztőnek nevezett személy, akit nevezhetünk „első olvasónak”, aki ugyancsak beleillik a mű alakmás-sorozatába.

A regény három idősíkban játszódó három cselekményszála száztíz fejezetet ölel fel. A hatszáz oldalas regényben huszonhét fejezet foglalkozik az Életrajzolóval. Ezek a mű második felében sűrűsödnek és terjedelmesebbé válnak. Szembeötlő, hogy az Életrajzoló jelenléte egyre nyomatékosabb. Igen érdekes a regény 69. fejezete: Bartók San Franciscó-i szállodai reggeliző asztalánál megjelenik az új évezredből érkező Életrajzíró, és interjút készít vele. Ez a könyv aranymetszéspontja, itt olvashatjuk Bartók művészi hitvallását: „Az én zenémet legjobban a gyerekek és az állatok értik. A zene megfordítható, de az idő nem, és ezt a gyerekek tudják… Amikor az emberek jó zenét hallanak, honvágyuk támad valami után, amiben sosem volt, és sosem lesz részük.” A fejezet kiemelése a zeneművész szemléletét is érvényre juttatja: Bartók fontos szerepet szánt az aranymetszés természetben is megfigyelhető szabályosságának. Temesi regénye szerkesztésében az aranymetszés és a Fibonacci számsor kapcsolatát is hangsúlyozza. A 34. fejezet például nem pusztán a helyi értéke miatt érdekes, jelentése által válik azzá. Itt van szó a Geyer Stefi-szerelemről, ennek kapcsán Bartók világszemléletéről, annak változásáról. Katolikus neveltetéssel vitatkozva az ateizmussal, az örökkévalóság helyett a magyarság létének távlatával, a Föld, a Naprendszer végességével vet számot, s így formál sajátosan egyéni arculatú panteizmust önmaga számára. Az emberiségnél tágabb dimenziókban is gondolkozik, s így jut vissza az emberiséghez, a magyarsághoz és a személyiséghez. Szemléletében meghatározó lesz az időtényező: az ősi és a jelen idejű nem ellentét számára, mert az idő folyamában felfedezi azokat az értékeket, amelyek az emberiség számára időtlenek. Bartók zárkózottságát és annak áttörését a Geyer Stefihez írott levelek tanúsítják dokumentumszerű hitelességgel. A Lélekrajzolónak is nevezett Életrajzoló természetesen az anya-fiú kapcsolatnak és Bartók mindkét házasságának személyiségformáló szerepét is bemutatja. A regény szemléletesen jeleníti meg, hogy Bartók nemcsak zenéjében lélegzett együtt a természettel, hanem civil életében is. A természet és az emberiség összhangját kereste és találta meg a zenéjében is.