súgó szűrés
keresés

Szilágyi Domokos: A láz enciklopédiája

Szerző
Szilágyi Domokos
Kiadás éve
1967
Műfaj
vers
Kiadás helye
Bukarest
Kiadó
Irodalmi Könyvkiadó
Oldalszám
54
A szócikk szerzője
Pécsi Györgyi

A romániai magyar líra hatvanas években lezajlott modernizációs fordulatát az első Forrás-nemzedék föllépéséhez, s részben A láz enciklopédiája megjelenéséhez köti az irodalomtörténet-írás. Szilágyi a századelő klasszikus avantgárdjának fölújításával, a montázstechnikával, a polifóniával, a hagyományokhoz való új viszonnyal, az alinearitással, a beszélő rögzítetlenségével kísérletezik ekkor. Radikális formaváltásának első reprezentatív darabja, az életmű egyik csúcskompozíciójának tekintett Bartók Amerikában (1964, 1972) című félhosszú vers, mely a kollázstechnikát a polifón versbeszéddel ötvözve, heterogén szövegegységeivel mind a lírai dalok, mind a szabadvers örökségét magába építi. Bartók hagyományértelmezése az eszménye – mely szerint a teljes hagyomány a legszabadabb módon felhasználható –, illetve a magyar nyelv legnagyobb mesterének, Arany Jánosnak a nyelvhez való kitüntetett viszonya (Aranyt a nyelv Bartókjának nevezi, róla monografikus esszét is ír [1969]). Ugyanakkor formaújításában is ragaszkodik ahhoz, hogy a versnek jelentése, „üzenete” legyen.

A láz enciklopédiája címmel megjelent kötet egyetlen verset tartalmaz, az Emeletek, avagy a láz enciklopédiáját (később a vers címe vált ismertté). A monumentális költemény elkápráztatta olvasóit, nevezték „oratóriumnak”, „költői szimfóniának”, „verskatedrálisnak”, „költemény-montázsnak”, amely konvenciótagadó nyelvi, szerkezeti merészségével nem hasonlítható formát hozott létre, miközben a hagyományok legteljesebb tárházát vonultatja föl. Az Emeletek... lázas vallomásban, enciklopédikusságra törekedve a biológiai és történeti létezés egészének tükrében teszi mérlegre a költészet mindenkori értelmét. A vers egy expresszionisztikus, szürrealisztikus főszólamból és a főszólamba kollázsszerűen beleágyazódó változatos betétdal-láncolatból áll. A főszólam tér-idő koordinátájában egymásba úszik az emberiség, az egyes ember, a költő és a költészet útja. A földszint az ősember és a mindenkori újszülött kora, a 20. emelet (század) a jelen. Háborúk, erőszakos halálok, a tudomány kétélű eredményei kísérik az ember útját, de minden élet újrakezdésként kapcsolódik az egészhez („És vége nincs és nincs vége a menetnek, tavaszok mehetnek, jönnek nyarak, őszök”), s bár rettenetes árat fizet érte, minden lépcsőmászással „magasabbra” kapaszkodik: „Emeletről emeletre bukdácsol az ember, s megpihen egy-egy lépcsőfordulón.”

A vers drámai feszültsége azonban nem elsősorban a teleologikus történelmi világkép ellentmondásaiban, hanem a költészet társadalmi „hasznosságának” az igénye és a költő áldozatvállalásának kétséges eredménye közti disszonanciában ragadható meg. (Ez Szilágyi egész költészetének alapkérdése is.) Az értékek mindig megteremtődnek: „Sóhaja vers, indulata magasság: sóhaja mélység, indulata költemény.” Máskor tragikusan vagy karikatúraszerűen kioltódnak (Maszek ballada); a költő emberi és költői pozíciója azonban egyre inkább marginalizálódik: „Mit akartok? őrült bagázs! / hisz ez a világ semmitek! / kéz a kézből – váltófutók – / veszitek által a hitet: / azt, melyet nem szolgálnak – á, / egy fenét! – énekes misék: […] Kavarogj holdas forgatag! / Vonítok én is teveled / a csillagzó egek alatt.” (Őrültek) A költő – ekkori hite és történelmi tapasztalata – szerint a költészet nem, vagy egyre kevésbé tudja betölteni régi funkcióját. Az értékek és az értékek funkcióvesztésének gyötrelmes, illúziótlan ütköztetése eredményezi az Emeletek… merész formaváltását, illetve a költőnek a nyelvhez és a kulturális hagyományhoz való új, alapvetően ironikus és groteszk viszonyát.

Az ősköltészet és az automatikus versírás, a „barokk formagazdagság”, illetve a „klasszikus és modern összhangzattan” disszonanciája (Széles Klára) révén pazar nyelvi, formai, stiláris, valamint magatartásbeli hagyományt állít szembe a történelmi és köznapi tapasztalattal. Szilágyi Arany János-i, babitsi, weöresi módon bánik a verssel. Az európai költészet remekműveit és ezek sokszínű imitációit főleg a montázsszerűen beépülő versbetétek hozzák játékba: dalszerű természetlíra (Négy szonett, Alkony, Dal), jambikus gondolati költemények (Betegen), táncszók és kuplédalok (Táncszó, Don Quijote szerenádja), travesztiák és paródiák (Don Quijote végrendelete). De a főszövegben is szövevényesen egymásba zsúfolódnak a – később a posztmodern stíluselemeként ismert – heterogén vendégszövegek, allúziók, paródiák. Rendre megtörnek a merész asszociációk, a vers bármelyik pillanatban át-, illetve visszaválthat archaikus munkadalba, ráolvasásba, elégiába (K. Jakab Antal egyenesen idézetek „lipcsei csatájáról” beszél). A nézőpontok, a beszélői pozíciók, a tér-időváltások, az allúziók, az áthajlások, a szóképekre, szószerkezetekre is folyamatosan kiterjesztett stilisztikai-poétikai kétely olyan dinamikus szöveget eredményeznek, amelyben az ellentétek nem kioltják, hanem erősítik egymást; az egészhez és az egymáshoz nehezen, vagy sehogyan sem kapcsolódó részek pedig a szerkezet egészében nyerik el jelentésüket (Cs. Gyímesi).

A hatvanas évek végére a Nagy Lászlóéhoz, Juhász Ferencéhez hasonló nyelvi atomrobbanás zajlik le Szilágyi költészetében is. Ennek reprezentatív, de más természetű darabja az Emeletek… című alkotás. A költő mindazt az értékvonulatot, az egész magyar és európai kultúrkört enciklopédikusan bevonja versvilágába, amelynek folytonosságára és folytathatóságára igényt tart (Vivaldi, Mozart, Bartók, Cervantes, Shakespeare, József Attila, Csokonai, Petőfi, Bornemisza Péter, Villon, Byron, Milton, Balassi, Yeats, Ómagyar Mária-siralom, gyermekmondókák, paraszti siratóének). Ily módon bontakozik ki a költői világértelmezés, hagyományértelmezés és önazonosság; visszakapcsolja a II. világháború után elszigetelt romániai magyar költészetet az egyetemes európai (és egyetemes magyar) kultúrkörbe és progresszióba.

Irodalom

Bertha Zoltán: Szilágyi Domokos. In uő: Gond és mű. Bp., 1994, Széphalom.

Cs. Gyímesi Éva: Álom és értelem. Szilágyi Domokos lírai létértelmezése. Bukarest, 1990, Kriterion.

K. Jakab Antal: A kétely költője. Utunk, 1968. 16. sz. Ld. még Uő: Átmenetek. Miskolc, 1995, Felsőmagyarország.

Pécsi Györgyi: Kísérlet a világ rendszerbe foglalására. Szilágyi Domokos: Emeletek vagy a láz enciklopédiája. Forrás, 2006. 12. sz.

Széles Klára, A versszerkesztés rendhagyásai. In uő: Szeged–Kolozsvár 1955–1992. Bp., 1993, Pesti Szalon.