Fodor Ákos: Akupunktúra

Fodor Ákos elsősorban mint a magyar haiku-költészet kiemelkedő alakja ismert, a hetvenes évek végétől a kétezer-tízes évek közepéig húsz kötetben mintegy hétszázötven haikut jelentetett meg. Kultikus szerző, de kritikát, tanulmányt alig-alig találunk róla – az olvasói figyelem, illetve a „hivatalos” irodalmi élet tartózkodása maga is haikuba kívánkozó ellentmondás. A távol-keleti filozófiák, művészetek és versformák természetesen nem Fodor költészetében jelentek meg először a magyar irodalomban, de ő az első olyan költő, aki az egész életművét ennek a tradíciónak a magyar és a nyugati poétikai hagyománnyal ötvözött változatára tette fel. A keleti, a zen irányába tájékozódó irodalmak minden esetben az európai kultúra és az azt uraló ideológiák válságára adnak választ, és nincs ez máshogy Fodor köteteiben sem. Az ő versei épp abból az alapfelismerésből építkeznek, hogy az antinómiákat, az ellentmondásokat nem szükséges feloldani, elég csak az ebben rejlő lényegüket megmutatni, még ha ez szükségszerűen paradoxonokhoz vezet is – éppúgy, ahogy Szabó Lőrinc, Weöres Sándor vagy később Tandori Dezső keleti ihletésű verseiben. A probléma lényege, hogy a nyugati költészet gondolatalakzatai nem tolerálják az ellentmondásokat – „nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret” (József Attila) –, a személyiség kettős természetét; a keleti gondolkodásban, a haikukban azonban nem feltétlenül érvényes az arisztotelészi – tertium non datur-féle – bináris típusú logika („Megtesszük, amit nem teszünk meg” – Pilinszky János). A Fodor-versekben a nyelvi konvenciók feloldódása, az új struktúra felszabadító ereje nagyobb, mint az európai struktúrák kényszere, hiszen ezek a versek mintha épp a formális logika által kizárt harmadik lehetőségről beszélnének megoldhatatlan feladványaikkal, mintha épp a keleti és nyugati gondolkodásformák közötti feszültséget, a nyugati kultúra szűkösségének, hiányainak „hézagait” mutatnák be. De ahogy a 2002-es Buddha Weimarban kötete címével mondja: Busho és Goethe egyformán fontos, egyformán jelen vannak verseiben – ettől nyerik el egyedi hangulatukat és hangzásukat.

Vagyis a Fodor-féle haiku nem ismétlés vagy utánzat, azaz nem importált, egzotikus költészeti forma, valami eredetinek a magyaros verziója, hanem lényegi, belülről jövő választás, úgy-ahogy a klasszikus haiku és részben a koan szabályaihoz igazított költői nyelv. Azért csak úgy-ahogy, mert vélhetően hamar felismerte, hogy az egyszerű utánzás túlságosan beszűkítené az alkotás lehetőségeit, Fodor pedig nyilvánvalóan többet akart és várt a haikutól, mint amit a hagyományos keretek adni tudtak volna, ezért lazított a kereteken. A versek nem felelnek meg a természetleírás vagy pláne az évszakokhoz kapcsolódás követelményének, a költő a haikuknak címet, méghozzá orientáló, a vers értelmezési terét meghatározó címet adott, és bár általában ragaszkodott az 5-7-5-ös formához, sohasem rímelt. A kötetekben, a haikuk között bőven találunk epigrammaszerű, a haikunál ugyan hosszabb vagy rövidebb, de poétikáját tekintve ahhoz nagyon hasonló műveket. Az egysoros versek és az öt-hat sorosak Fodornál ugyanúgy működnek, mozgatóerejük ugyanaz, mint a haikué. Ez pedig a már említett feszültségből, legtöbbször az ellentmondásból, az egymást kizáró állítások ellentétéből vagy a logikai törésekből fakadó, csattanószerű befejezésből származó erő. Mindez általánosabb jelentést is nyer, és a vers jellemzően magát az életet, az élet legfontosabb részét, a szerelmet, és végső soron az egész világot állítja be paradoxonokkal telinek, feszültnek, megfejthetetlennek és depresszívnek: „még az sem kizárt, / hogy a céltábla nyilad / útjába kerül” (Koan), „amire figyelsz: / drágább s lassabban fogy el / – úgy figyelj, vagy ne” (Axioma).

Bár az Akupunktúra az első olyan kötet, amely kizárólag haikukat tartalmaz, az életmű rendkívül egységes, negyven év alatt született versei között nehéz poétikai szempontból különbséget tenni. A Fodor-féle haiku sokszor a valószerűtlent, logikátlant, elképzelhetetlent állítja valóságosként, máskor a többjelentésű szavakkal játszik, a kontextusukat keveri – és mivel ez a viccek kedvelt technikája is, a versekből a fanyar humor sem hiányzik. A „nehéz vagyok” kifejezés például utalhat a súlyra, de utalhat a személyiségre is: ’nehéz ember/eset vagyok’. Amikor tehát azt írja: „Lábam előtt ült / egy madár, majd felröppent – / Nehezebb lettem” (A haiku), akkor épp ezzel a két jelentéssel játszik el, bevonva a képbe a madár könnyedségét, rebbenését is. Ha elszáll egy madár, nehezebb lesz az élet, vagy fordítva: a szépség látványa olyasmit ad nekünk, amitől nemesebb lesz a lelkünk, de a léleknek is van súlya. A megoldási lehetőségek még sorolhatók: a másik szabadságának látványa teher, elnehezül tőle a lélek. De a vers címe a haiku definícióját ígéri, mintha a haiku egy felröppenő madár lenne, esetleg a madár után maradt súly, nehézség, teher, netán mindkettő. Egy másik példa: „ki nem vigasztal / meg, mikor megbántottad / az nem is szeret” (Axióma). A Fodor Ákos-versek jellemzője: feladványok megoldás nélkül, bölcsességek, útravalók nehezen megragadható formában.