súgó szűrés
keresés

Czakó Gábor: Aranykapu

alcím
Boldog Salamon király
Szerző
Czakó Gábor
Kiadás éve
1999
Műfaj
regény
Kiadás helye
Budapest
Kiadó
IGEN Katolikus Kulturális Egyesület
Oldalszám
263
A szócikk szerzője
Vasy Géza

Pusztán a mű címe alapján meseregényre gondolhatnánk, ám a megerősítő címként is értelmezhető „Boldog Salamon király” elgondolkoztat: vajon az ószövetségi bölcs jelzővel felruházott Salamonról lesz szó, vagy pedig a 11. századi magyar királyról? Ez utóbbiról, akiről a köztudat leginkább arra emlékezik, hogy a hercegi unokatestvérek közti ellenségeskedések során évekre börtönbe zárták, a visegrádi Salamon-toronyba. A történelem fintora, hogy ez a torony akkor még nem is létezett. Arra a kérdésre, hogy a csaknem ezer éve született király mivel érdemelte ki a „boldog” nevet, viszont csak a mű legutolsó fejezetei adnak választ. A címoldalon szereplő műfaji megnevezés tehát történelmi regényre utal. Cselekménye a Szent István utáni évtizedeket öleli fel. Magyar nyelvű írásbeliség még nem létezett, első királyaink se tudtak írni, így a fennmaradt források többnyire latin vagy német nyelvűek. A Képes Krónika, Thuróczy János A magyarok krónikája örökíti meg a kor jelentős eseményeit.

Salamon király 1053-ban született; apja, I. András, beteg lévén, már életében szerette volna fia számára biztosítani a trónutódlást, ezért jelképesen megkoronáztatta a mindössze ötéves fiút, meg is eskette IV. Henrik Judit nevű lányával 1060 őszén. Az apa a katonai, hadvezéri képességek mellett fontosnak tartotta a papi és a világi nevelést is, az ausztriai tanulóéveket. Salamon tízévesen már hadjáratokban vett részt, később híres, szinte legyőzhetetlen fegyverforgatóvá, hadvezérré vált. Állami ügyekben kezdetben anyjának, majd a nála idősebb feleségnek is komoly, döntéshozó szerepe volt. A krónikák, de a regény is nyomon követi, hogy az ifjú király két tanácsadója különböző stratégiát javasolt a királyi hatalom megerősítésében. Vid ispán a rajtaütésben rejlő erőt képviselte az ellenfelekkel szemben, a győzelem jutalmául pedig hercegséget remélt. Ernye ispán – mint a papok nagy része is – inkább az ország békéjét szerette volna biztosítani. Azonban (Szent) László királlyá választásáig az ismétlődő trónviszályok és főleg Ausztria politikai tervei miatt nem lehetett tartós béke az országban.

A regény szerint Salamon istenkapcsolatában meghatározó volt Lászlóval való ellentmondásos viszonya. László Salamon legfőbb példaképe volt: nemcsak unokatestvérének vitézségét értékelte nagyra, de királyságra termettségét is belátta, amit évekkel később – már vesztesként – meg is tapasztalt. Kettejük hatalomért való küzdelemében Salamon többször vereséget szenvedett, de ezért nem magát okolta, balsorsáért Istent szidalmazta. Rigmusként tér vissza többször is a regényben: „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni”. Meghasonlásának mélypontján – egy kéthetes dühöngés és átkozódás után – nemessé tette udvari bolondját; s Ausztriába távozott felesége udvarhölgyét, korábbi ágyasát emelte maga mellé. Amikor a Canossát járt Henrik királlyal találkozott Salamon, meghallgatta vallomását arról, hogy a hóesésben, télben, a megaláztatásban a harmadik napon már „[c]sak azt éreztem, hogy Isten jó.” Salamon csak hümmögött arra a meggyőződésére gondolva, hogy Isten „kemény és kegyetlen”. Salamon rangjának maradványait végérvényesen a pápa levele jelölte ki, amelyben felrótta, hogy Szent Péter jogait megrövidítette, a német királytól hűbérességet fogadott el. Salamon nem tudott beletörődni, hogy már csak névleg király. A besenyőktől kért segítséget, a várdai csatavesztés után, a besenyők menekülése közben pedig eltűnt. A modern történetírásnak itt be kellene fejeződnie, legalább annyi kommentárral, hogy a szerencsétlen sorsú ember királysága mellett országát is elveszítette: egy hűbéres ország már nem királyság. Az, hogy a besenyőknek felajánlotta Erdélyt, már hazaárulásként is értelmezhető lenne a mai fogalmak szerint.

Jelképes motívum emeli ki Salamon személyiségének damaszkuszi fordulatát Czakó regényében. A király oroszlános pajzsát Uracsnak, hűséges bohócának kezébe téve tűnik el az erdőben. Ez a motívum a regényben később magyarázattal tér vissza: „Amikor utolsó baráti érintését és pajzsát átadta Urocsnak, majd kilépett a tábortűz halovány sugárzásából, egyúttal kimenekült a szégyen sötétjéből, és átlépett Isten országába. Az pedig a boldogság hona.” A menekülés közben meglepetésszerűen távozó király alakját a Képes Krónika is megörökíti. Az eltávozni készülő király utolsó mozzanatát azonban csak tömören, legfeljebb a környezetét megnyugtató mozdulattal jelzi: „Ő maga letette pajzsát, és úgy tett, mintha mindjárt visszatérne”. A lélekben lejátszódó változást Czakó is – miként a krónika – a Szentlélek sugalmazásával magyarázza. Ezt olvassuk a forrásban: „A sok viszontagság megtörte, meglátogatta a Szentlélek: a viszontagságok nem keményítették meg még jobban, nem hadakozott tovább szabad akarattal Isten igaz ítélete ellen, de megérezte a korholó Isten nagy irgalmú kezét, felnyögött tetteinek emlékezetétől… mert bizonnyal igaz, hogy akit a világ gyűlöl, azt szereti Isten.” Salamon megtért, s Polában [Pula] töltötte utolsó éveit, ahol a hegyoldal egyik kis barlangjában élt, és gyógyfüvekkel orvosolta a betegeket. Halála után a helyi hagyomány szentként tisztelte. A regény spirális szerkezete a történet befejezését kanyarítja vissza a kezdethez. Egy zarándok, aki nem más, mint Salamon, Fehérváron áll be az alamizsnára várók sorába, hogy tanúja legyen László király jóságának. „…igazából a boldogságát jött elmondani Lászlónak. Mert mi egyébre is való az élet, minthogy boldogok legyünk benne?” Czakó Gábor ifjú kora óta morális elkötelezettségű író, s e millenniumra elkészült regényében az a küldetéstudat ölt testet, hogy etikai, spirituális meggyőződésének történelmünk fejezeteiben is megtalálja a biztonságot adó kiindulópontot.

Irodalom

Képes Krónika. A magyarok régi és legújabb tetteiről, eredetükről és növekedésükről, diadalaikról és bátorságukról. [1358]. Geréb László (ford.): Bp., 1971, Magyar Helikon.

Kodolányi Gyula: Czakó Gábor: Aranykapu. Kortárs, 2000. 8. sz.

Kemsei István: Czakó Gábor: Aranykapu. Kortárs, 2012. 10. sz.