Borbély Szilárd: Szemünk előtt vonulnak el

A kötet négy drámát tartalmaz, különböző műfaji megjelölésekkel és szerzői utasításokkal. Az Olaszliszkai a fülszöveg szerint az antik sorstragédia mintáját követi, alcíme a Kertész Imre regényét (Sorstalanság) emlékezetbe idéző „sorstalandráma”. Az Akár Akárki alcíme: Ámoralitás – nyolc jelenetre tagolódik, mindegyiket egy-egy közjáték („interlúdium”) követi, az egészet prológus nyitja és epilógus zárja. A tizenhárom jelenetből álló Szemünk előtt vonulnak el alcíme szerint teológiai-politikai revü, a fülszöveg színházi parabolának nevezi, a szerző a színes karneváli parádékat hozza fel követhető példának. Végül az Istenasszony Debreczen „Theátromi Bohóskodás”, klasszicista tézisdráma és vásári bohózat egyszerre, jeleneteinek, azaz az egyik főalak, Csokonai versét követve – „Itt az ismerős szcénának / Az estve véget vetett” –, szcénáinak száma ötvenegy; nem utasítás, hanem javaslat, hogy árny- vagy bábjáték formájában is előadható.

A könyv Borbély Szilárd színpadi műveinek csupán egy részét szerepelteti, kimaradt belőle több sikeres színházi előadás szövege, például a pályakezdőként az Örkény István drámaírói ösztöndíjban részesülő, s mindjárt a Szép Ernő-jutalmat elnyerő, 1998-ban a debreceni Csokonai Színház stúdiószínpadán bemutatott A kamera man. Aztán a nem önálló színpadi alkotásnak vehető, a rendező Vidnyánszky Attila összeállította Halotti pompa (2009), amely a szerző azonos című kötete mellett főleg a Míg alszik szívünk Jézuskája költői-prózai írásaira épült. Ugyancsak az Örkény István alkotói pályázatra készült A kredenc (2001), amelynek bemutatóját csak hirdette a debreceni teátrum. Színpadra került viszont az ugyancsak kiadatlan A nagy Jászai, akit ma este a kis Krippel Mari alakít, rövidebb címmel – Jászai – és Borbély Szilárd nevének feltüntetése nélkül, 2009-ben. Ugyanebben az évben az Istenasszony... korábbi változatát is bemutatták, DEA Debrecen címmel. A Színház folyóirat drámamelléklete volt (2013/9.) a Szól a kakas már haszid történet, „purim” játék, amely 2012-ben az Örkény Színház drámapályázatán III. díjat nyert, s amelyet még az évben a POSZT Nyílt Fórumán adtak elő. Mint ahogy a Nincstelenek (2013) – nem a szerző által – dramatizált változatát a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán (2014).

Radnóti Zsuzsa a Szól a kakast... Borbély legjelentősebb drámái közé sorolva jelentette ki: „az elmúlt másfél évtizedben megszületett egy titokkal teli, jelentős színpadi életmű”. Szerinte „ahány dráma, annyi titokzatosság”. A legtalányosabb talán a Szemünk előtt vonulnak el, ahol a jelenetek alcímei – Az alattvalók aggódásáról, A halál esetlegességéről stb. – sejtetik, hogy a hatalom működése, a politika manipulációi éppúgy részei a játéktérnek, mint – Imre László emelte ki – az „istenélmény megfoghatatlanságának és mindenütt jelenvalóságának” metafizikája. Ez az élmény ahhoz a senki által nem látott Herceghez kötődik, aki A nemlétező ábrázolhatóságáról jelenetében természetesen nincs jelen, ám a többiben sem, így idézve fel a Godot-ra várva alaphelyzetét, de Orwell 1984-ét is, ahol a Nagy Testvérrel sem találkozik senki. A középkori moralitások mellett a brechti hagyományokra alapozó Akár Akárki prológusa így készíti fel a nézőt: „a Tőke arcát fogjuk látni ma este, / a Pénz vad posztmodern rabszolgasága / az államokat benyelte egy falásra”. A szereplők nem jellemek, hanem egy-egy nézet, magatartás szóvivői. Az amoralitás dala figyelmeztet: a moralitás korának vége, Ámorénak azonban nincs. Tömve a darab efféle szójátékokkal, intertextuális utalásokkal, a legkülönbözőbb stíluselemekkel, megszólalásmódokkal, az argótól a politika propaganda szövegeiig. Az Istenasszony, Debreczen pedig mintegy az Árkádia-per előzményeit eleveníti fel. Csokonai és Kazinczy szemléleti csatájában nem az utóbbi pártján áll, a szereposztás is sejteti: a széphalmi mester megkettőzve lép fel, egyfelől emlékező, másfelől pedig „Franz von Kazinczy, aki pózol”. Pózoló, „hiú majom” széptevőként is, Sárossyné kegyeiért versengve. Csokonai szellemes és elbűvölő parasztos-magyaros beszéde üdén hat a debreceni főbíró frázisai mellett, a parodisztikus megjelenítésű Domokos Lajos a maradiság képviselőjeként a szerző Debrecentől való idegenkedését is érzékelteti – kacagtató humorral.

Az Olaszliszkai, az utóbbi évek „kivételes jelentőségű, megkerülhetetlen alkotása” (Krupp) Szögi Lajos tanár 2006. októberi meggyilkolása történetének összekapcsolása az olaszliszkai zsidó temetőt felkereső „turista Idegen” zarándoklásáéval. A zsidóság elhurcolása történelmi bűntényének párhuzamba állításával a szerző lemond arról, hogy a lincselést a polgári büntetőjog szerint ítéljék meg a szereplői. Ők nem is „hétköznapi emberként beszélnek, hanem marionettként”, szavaik „általános dimenzióba kerülnek” (Földes). Erre mutat két tárgyalást követően a Bíró okfejtése: a gyilkosság túlesik „a jog határán”, mert különbséget kell tenni az isteni és az emberi igazságszolgáltatás között, az Áldozat pedig „már a Legfőbb Bírónak adott számot / és ügyét ott megnyugtatóan lezárták”. Feloldhatatlan belső, szemléleti ellentmondás ez: úgy helyezni metafizikai dimenzióba a tragédiát, mintha a vétkesek vagy akár a kárvallottak mind hithű emberek, a földi ítélkezés helyett az égiben bízók lennének. Egyedül az Áldozat mutatkozik ilyennek, akiről viszont néhány kritikus feltételezi, hogy maga is felelős a történtekért. Vári György „szándékos, makacs félrenézést” emleget, „figyelmetlen humanizmust”. Földes Györgyi szerint nehéz eldönteni, csodáljuk-e erkölcsiségét vagy „mumifikálódott csodalényként” tekintsünk rá, de mert úgymond képtelen számot vetni „a hagyományos etika és értékrend” „felszámolódásával”, ezért a gyilkosság nem több puszta „balesetnél” – ez a felvonás címe is. Miklós Eszter Gerda észrevétele: „a humanista világnézet »elvakultsága« mintegy az Áldozat hübriszeként mutatkozik meg” – ehhez a relativitáshoz vezet a bűntények párhuzamossága, illetve a konkrét eseményektől való elvonatkoztatás szándéka.