Édes Emma, drága Böbe

Szabó István életműve, noha stilisztikailag sokszínű, kivételesen egységes gondolatiságot tükröz: valamennyi filmjében a történelmi és társadalmi viszonyoknak kiszolgáltatott emberi sorsot vizsgálja. Erre predesztinálja személyes élettapasztalata, a 20. század közép-európai történelme. Erről mond el elsőként személyes hangú történeteket újhullámos trilógiá­jában (Álmodozások kora, 1965; Apa, 1966; Szerelmesfilm, 1970), ezt tágítja ki térben és időben második, történelmi triló­giájában (Mephisto, 1981; Redl ezredes, 1985; Hanussen, 1988), s ezt folytatja immár egy új történelmi és társadalmi korszakban, a rendszerváltás idején. Stílusa mindeközben átalakul, a modernista időrendfelbontó, tudatfilmes (Tűzoltó utca 25., 1973), allegorikus (Budapesti mesék, 1977) formáktól eljut a konvencionálisabb, holly­woodi típusú elbeszélésmódig (a stílusváltó film az 1980-as Bizalom), a Mephisto világsikere pedig a nagyobb költségvetést és a nemzetközi sztárok szerepeltetésének lehetőségét kínálja számára (A napfény íze, 2000; Szembesítés, 2001; Az ajtó, 2012). A történelmi trilógia után így folytatódik az életmű a Találkozás Vénusszal (1991) című, nemzetközi koprodukcióban, Glenn Close főszereplésével készült filmmel, ám már ez a munka közvetlenül reflektált a rendszerváltással kialakuló új Európa kérdé­seire, problémáira. Ugyanezt teszi magyarországi közegben az Édes Emma, drága Böbe, ráadásul igen meglepő gesztusként egy szerény, alacsony költségvetésű, gyorsan leforgatott filmmel (a női főszerepet ezúttal is külföldi színésznő, a holland Johanna ter Steege alakította, ő azonban nem minősült nemzetközi sztárnak, míg Böbe karakterét Börcsök Enikő formálta meg). Szabó úgy érezte, azonnal reagálnia kell a megváltozott helyzetre, erre utal a film alcíme (Vázlatok, aktok), illetve publicisztikus hevülete. S hogy ez mennyire nem áll távol a rendező gondolkodásmódjától, arról legutóbbi munkája, az ugyancsak igen publicisztikus, ám az Édes Emma, drága Böbénél jóval személyesebb Zárójelentés (2020) tanúskodik. A szerényebb gyártási körülmények sem fosztották meg azonban Szabót az újabb jelentős nemzetközi elismerésektől: az Édes Emma, drága Böbe a Berlinalén Ezüst Medvét nyert, a forgatókönyv pedig az Európai Filmakadémia Félix-díját érdemelte ki.

A film a rendszerváltás következményeként előálló új helyzetre építi konfliktusát: az államszocialista korszakban kötelező orosz nyelvoktatást egy tollvonással megszüntetik, miközben még százával dolgoznak az iskolákban orosznyelv-tanárok, akiket nagy hirtelen angol szakosokká kell átképezni. A politikai direktívából fakadó kötelező nyelvoktatásért nyilván senkinek sem fáj a szíve, miközben a döntés vétlen pedagógusok tömegét érinti, és Szabót éppen ez érdekli a jelenségben: miképp avatkozik bele ismét a történelem, a politika az egyén személyes sorsába. A rendező e köré építi drámai történetét, illetve ebbe a társadalmi konfliktusba helyezi el aktuálpolitikai gondolatait, jeleneteit. Utóbbiak közé sorolható a címercsere az iskolán, vagy a diákok önfeledt, ám igencsak rossz emlékeket ébresztő nyelvkönyvégetése. A pedagóguspálya, a tanári kar pedig a magyar filmben különösképpen népszerű, nagy hagyományú közegként képes az aktuális társadalmi kérdéseket exponálni, ahogyan azt a tanárkollégák közt lezajló, a múlt bűneit felhánytorgató, kicsinyes és személyeskedő vitában, majd az igazgató pontokba foglalt szemrehányó kioktatásában láthatjuk-hallhatjuk.

A közvetlenül megjelenített társadalmi konfliktust Szabó azonban igyekszik személyes, drámai sorsokba ágyazni. Emma és Böbe fiatal, pályakezdő orosznyelv-tanár. Különböző alkatok, másképp reagálnak az új kihívásokra. Emma továbbképzésre jár, takarításból egészíti ki sovány keresetét, miközben külvárosi pedagógusszálláson lakik, ahol esténként szatír riogatja a lányokat. Magánéletét az igazgatójához fűződő reménytelen szerelem árnyékolja be: a középkorú férfi nem fogja otthagyni családját, ahogy állásába is rettegve kapaszkodik a megváltozott politikai széljárásban. Böbe viszont az új, szabad, kapitalista világ által megnyíló lehetőségekkel kíván élni: jómódú életet akar, s ennek érdekében nem idegenkedik a gazdag külföldiekkel kialakított, lényegében prostitúciót jelentő kapcsolatoktól, sőt, valuta- és csempészügyekbe is belekeveredik. Ez lesz aztán a végzete: a lecsúszása után nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot, míg Emma a Szabó-filmek jól ismert, összefoglaló zárlataként a sokat mondó Mai Nap nevű újságot árulja egy aluljáróban.

Az Édes Emma, drága Böbe erénye, hogy Gothár Péter (Melo­dráma, 1991), Gyarmathy Lívia (A csalás gyönyöre, 1992), Maár Gyula (Hoppá, 1993), Erdőss Pál (Fényérzékeny történet, 1994) és mások korabeli filmjeihez hasonlóan elsőként és szinte azonnal reflektál a rendszerváltás társadalmi mozgásaira. A téma némiképp illusztratív, a mellékszereplők valóban vázlatosak, a két „akt” azonban, s főképp Emma karaktere kidolgozott (az ő lelki vívódását még egy képileg szépen megvalósított, visszatérő rémálom-szekvencia is gazdagítja). Így a film miközben egy mára történelmi távlatba került társadalmi átalakulás tárgyszerű lenyomata, főhőseinek drámai sorsával a néző lelkét is képes megérinteni.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala