Gyerekbetegségek

Az ötvenes–hatvanas évek fordulóján forradalom zajlott a filmművészetben, amelynek centruma Párizs volt. François Truffaut Négyszáz csapása (Les Quatre Cents Coups, 1959), Jean-Luc Godard Kifulladásigja (À bout de souffle, 1960) vagy Louis Malle Zazie a metrón (Zazie dans le métro, 1960) című filmje kiáltványok voltak a „papa mozija”, vagyis a műtermi filmezés, a színpadias irodalmi adaptációk, a konvencionális melo­drámák ellen. Truffaut, Godard, Malle és a Cahiers du Cinéma köré csoportosuló film­kritikus-rendezők többek közt a „nagypapa mozijából”, vagyis az érett némafilmkorszak francia avantgárdjából (részint Jean Vigo műveiből) táplálkoztak; a szabadságot és az élet élvezetét hirdették nemcsak szertelen, ironikus és hétköznapi történeteikkel, de a felszabadult filmformával, a kézikamera, az eredeti helyszínek és az amatőr vagy pályakezdő színészek alkalmazásával. A nouvelle vague-nak, az újhullámnak számos más országban, így a közép-kelet-európai térségben is akadtak követői; Magyarországon mindenekelőtt a Színház- és Filmművészeti Főiskola Máriássy Félix által vezetett filmrendező osztályának néhány tagja.

A Máriássy-osztály rendezői korábban diplomázott alkotókkal (Gaál István, Sára Sándor) fogtak össze, és a hatvanas évek elején elindították a magyar újhullámot. A nouvelle vague-ra Szabó István (Álmodozások kora, 1965), Kardos Ferenc és Rózsa János (Gyerekbetegségek) voltak a legfogékonyabbak. Az Álmodozások kora és a Gyerekbetegségek játékos hangvételük, gyerekhőseik, illetve gyermekien naiv világlátású karaktereik és a dinamikus filmforma miatt élesen különböznek a magyar újhullám egyik nyitódarabjától, Gaál István első nagyjátékfilmjétől, a Sodrásban-tól (1964), amelyben váratlan tragédia indítja el a főhősöket a felnőtté válás útján.

Kardos Ferenc és Rózsa János nem is tagadták, hogy a francia újhullám bűvöletében készítették el a Gyerekbetegségeket. Kardosra beval­lottan a Négyszáz csapás gyakorolt nagy hatást, míg Rózsa egy interjúban arról beszélt, hogy a történet egyik főszereplője, Zizi a Zazie a metrón címszereplőjének magyar megfelelője. Mindkét alkotó járt Párizsban, és lenyűgözte őket a nouvelle vague frissessége és szabadságkultusza. Jóllehet, a magyar filmesek lépéshátrányból indultak francia kollégáikhoz képest. Egyfelől Magyarországon a húszas években elmaradt a filmes avantgárd, nem volt „nagypapa mozija”, amelyet Kardos és Rózsa fel­eleveníthettek volna. Az alkotók inkább az osztályfőnökük, Máriássy Félix által képviselt, az ötvenes évek végére már bőven kifulladt neorealista irányzat ellen lázadtak a francia újhullám formai vívmányainak felhasználásával. Másfelől a kádári konszolidáció kezdetén bár érezhetően szabadabb volt a légkör, mint az ötvenes években, a Gyerekbetegségek rendezői igen hamar beleütköztek a puha diktatúra láthatatlan falaiba. A korabeli filmfőigazgatónak nem tetszett az újhullámos játékosság, de kiváltképp az a jelenet, amelyben egy rab átugrik a börtön falán. Ahogy később Kósa Ferenc Tízezer napját (1965/1967), úgy Kardos Ferenc és Rózsa János művét is a fesztiválmeghívások, majd cannes-i sikere mentették meg, miután a magyar filmek külföldi terjesztője, a Hungarofilm kiállt a Gyerekbetegségek mellett.

Pedig Kardos és Rózsa filmje látszólag ártalmatlan ifjúsági történet csínytevő kiskamaszokról (a főszereplő egy kisfiú és a már említett kislány, Zizi), akik az általános iskola első osztályának végéhez közelednek, tombol bennük a gyermeki energia, ezért tanulni nem, csak játszani és rosszalkodni akarnak. A Gyerekbetegségeknek így nincs klasszikus értelemben vett története, és a cselekmény egymáshoz lazán kapcsolódó, merészebbnél-merészebb csínytevéseket bemutató epizódok füzére. Kardos Ferenc és Rózsa János ezért gyakran használják a Zazie a metrón burleszkes megoldásait: a film stílusa a korai, szertelen némafilmeket idézi; sőt még rajzfilmes részlet is szerepel benne (Nepp József közreműködése). Sok a felgyorsított, emiatt még inkább komikus üldözési jelenet, és az alkotók kísérleteztek az akkori Magyarországon újdonságnak számító színes filmmel; például abban a jelenetben, amelyben a gyerekek és a szobafestők különböző színű festékekkel fröcskölik össze egymást. A nagy üldözések során pedig feltárul a hatvanas évek közepének Budapestje jól felismerhető helyszíneivel (például az Erzsébet híddal és környékével).

Játékossága ellenére azonban már a Gyerekbetegségekben is megjelenik Kardos Ferenc és Rózsa János későbbi műveinek (Rózsa: Vasárnapi szülők, 1980; Kardos: Iskolakerülők, 1989) társadalomtudatossága. A francia újhullám filmjeiben is megfigyelhető generációs konfliktus ebben a történetben szintén fontos szerepet kap. Hangsúlyos például a főhős kisfiú édesapjának állandó elfoglaltsága: az apának nincs ideje törődni fiával, így a fiú tulajdonképpen ugyanúgy apa nélkül éli meg gyerekkorát, mint Szabó István Apa – Egy hit naplója (1966) című filmjének főhőse. A rossz év végi bizonyítványok mellett apa és fia elidegenedése miatt kap pesszimista lezárást a játékos történet. Apja helyett a fiú groteszk módon maszkulin nagybátyja próbál „férfit nevelni” a főhősből: mindenáron birkózni akarja őt tanítani. A nagybácsi a régi világ képviselője, aki olyan értékrendet közvetít a fiatalság felé, amellyel az új nemzedék már nem tud azonosulni. S ez tulajdonképpen a Máriássy-osztály és a magyar újhullám fiatal rendezőinek fő tézise, akik nemcsak a „papa mozijával”, de a kö­zelmúlt politikai ideológiáival és rendszereivel (fasizmus, sztálinizmus) is szerettek volna szembenézni és leszámolni.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala