Új lakók

Számos alkotó a képzőművészet felől érkezett az animációhoz a magyar filmtörténetben (Kovásznai Györgytől kezdve Orosz Istvánon át M Tóth Éváig és Ulrich Gáborig), s közülük Gyulai Líviusz az egyik legismertebb és legjelentősebb művész. Már elismert grafikusként, illusztrátorként kapott meghívást a Pannónia Filmstúdiótól a közös munkára – a Lúdas Matyi (1977) háttértervezése meghiúsult megbízást jelentett ugyan, s első rajzfilmjét, a szovjet–magyar koprodukcióban készült Delfinia, az én világomat (1976) nem mutatták be, második műve azonban a korabeli magyar animáció nagy sikereinek egyikévé vált. Az 1977-es Új lakókat Kairóban, Thesszalonikiben és Lipcsében tüntették ki rangos díjakkal.

Az Új lakók címszereplői a (jól felismerhetően budapesti) bérházba költöző kentaurcsalád tagjai, akiknek szokatlan megjelenése és viselkedése alaposan fölforgatja a szomszédok életét, a szürke mindennapokat. Különösen a házsártos házmesterasszony nézi rossz szemmel az új lakókat – a kellemetlenkedő perszónát valós alak ihlette, a rendező mindennapjait megkeserítő házmesterfigura karikaturisztikus alakváltozata ő. Miután az új lakók hozzájuk hasonló mitológiai alakokat látnak vendégül (ők is kettősségeket testesítenek meg: a Minótaurosz, a Janus-fej, a sellő, a faun, valamint a hárpia tűnik föl), a házmester végleg kitessékeli őket.

A kentaurokat – e mitológiai figuratípus korábban csak elvétve jelent meg animációs filmben, leginkább a Disney-féle Fantázia (Fantasia, 1940) egyik epizódjában – nem mesei jellegű történetbe delegálja az Új lakók, hanem karikaturisztikus animáció szereplőivé avatja őket. A bérház kis­szerű világát kifigurázó szatíraként is értelmezhető rajzfilm olyan hazai animációk szellemi rokona, mint a Tíz deka halhatatlanság (Macskássy Gyula – Várnai György, 1966) ugyancsak egy mitikus figurát (a pegazust) modern közegben felléptető keserű remekműve, valamint a házmester által képviselt „hétköznapi fasizmust” boncolgató Rend a házban (Szoboszlay Péter, 1970) dermesztő látlelete. Ám a groteszk tragikomikum keserédes melankóliává szelídül benne, a zsarnokoskodás ábrázolását pedig nem élezi ki a végletekig. Már csak azért sem, mert a „házmester-perspektíva” ellenpontjait is felmutatja: Gyulai sokféle szomszédból verbuválja a filmbeli lakóközösséget, s korántsem mindenki viszonyul ellenségesen a kentaurokhoz. Némelyek, ha titokban is, kicsit hasonlítani szeretnének hozzájuk, utánozni kezdik őket (ki a tükör előtt, ki játszadozás során). A hatás kölcsönös, a kentaurok is fogékonyak az emberi világ kellékeire: a kentaurasszony magára ölti az ajándékba kapott ruhát. A kentaurkislány és az embergyerekek között pedig kezdettől fogva a rokonszenv dominál, közös játékukat vagy a nagy pancsolásokat jellemző módon a felnőttek szakítják félbe. A kölcsönös közeledés fényében a végkifejlet mégsem olyan szomorkás, amilyennek első pillantásra tűnik: a jövevények, ha távozni kényszerülnek is, maradandó nyomot hagynak a lakóközösség emlékezetében – a slusszpoén szerint még a házmesterasszony is „egy kicsit” kentaurnak képzeli magát.

Gyulai Líviusz műve a szatirikus szituáción és a helyzetkomikumok során túl stíluseszközeivel is a karikaturisztikus animációhoz csatlakozik. Az Új lakók minimalista látványalkotása vonalrajzos figurákat sorol elő, akik többnyire nyúlánk és kerekded alakzatokból állnak össze (legyen szó gömbölyded keblekről vagy hosszúkás orrokról), s ábrázolásuk eszközeihez hozzátartoznak a tiszta színek is. Ezzel ellentétben a külső helyszínek (a ház előtere, az emeleti körfolyosók) megjelenítése csak vonalakból áll, az általuk határolt területek színtelenek – ez pedig látványos kontrasztot alkot a lakások belső tereit élénkítő színes felületekkel. Nem meglepő, hogy a dionüszoszi életvitelt folytató kentaurfamília otthonának falait borító szín a legharsányabb közülük: a vörös. A képépítkezés jellegzetessége továbbá, hogy jórészt kis- vagy nagytotálokból állnak a beállítások, de – egy-egy rövid snitt erejéig – néha szűkebb plánokat (félközelit vagy premier plánt) is láthatunk. Az Új lakók, akárcsak számtalan animációs rövidfilm, egyáltalán nem tartalmaz beszédet, hangsávját a Kolinda együttes – stílszerűen – mediterrán hangulatú zenéje tölti meg. Mégsem zárkózik el attól, hogy közléseket jelenítsen meg: szereplői szavait a képregényeket idéző szóbuborékba foglalja, ám azokban nem írásjelek jelennek meg, hanem mozgó rajzok vagy – ha éppen könyvet olvasó figurák fejébe látunk bele – állóképek.

Az Új lakók remekbe szabott „előszó” Gyulai Líviusz további animációihoz, jóllehet az egyedi filmeket majdnem húsz évvel később követte csak folytatás – addig pedig a Kecskeméten készült széria, a Tinti kalandjai (1987–89) éppen az Új lakók ötletét szőtte tovább a rosszcsont „kentaurfi” kalandjaival. Az egyedi filmes visszatérést jelentő Jónás (1997) – hasonlóan az Új lakókhoz – a cannes-i filmfesztivál versenyprogramjában is szerepelt. A további rajzfilmek sora (Golyós mese, 1999; Szindbád, Bon Voyage, 2000; Az én kis városom, 2002; Könny nem marad szárazon, 2004; De Ronch kapitány naplója, 2007; Az őrangyal, 2009) olyan összetéveszthetetlen, mitikus és kultúrtörténeti figurákkal benépesített karneváli fantáziáról árulkodik, melynek derűs világlátása ritka kincs a magyar animáció palettáján.

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala