Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat

Több mint két és fél évtizeden át dolgozott s alkotott a kecskeméti rajzfilmstúdióban Szilágyi Varga Zoltán, aki 1987-ben Romániából áttelepülve érkezett Magyarországra. Az erdélyi születésű, rendkívüli rajztudásáról ismert művész a bukaresti Animafilmnél díjnyertes animációkat készített; a kecskeméti stúdióban magabiztos szaktudását és művészi érzékenységét egyaránt kamatoztathatta. Előbbit demonstrálják közreműködései a stúdió számos külföldi megrendelésre készült munkájában, utóbbit pedig azok az egyedi filmek, amelyek kísérletező kedvről és mélyen humanista elkötelezettségről egyaránt tanúskodnak. Szilágyi első kecskeméti animációi, köztük a tetoválás-rajzokat bőrfelületeken mozgásba hozó Tiszta kép (1988) és a magas­ugrás mozdulatait oda-vissza lejátszó, alsó és felső nézőpontból bemutató Origo (1989), a művész kísérletezőbb oldalát hangsúlyozzák ki. Későbbi rajzanimációi a történetmesélést vagy éppen a történelmi tények megidézését célozzák; elbeszélésmódjuk éppen ezért hagyományosabb, grafikai megformálásuk viszont kiérleltebb, képi szimbolizmusuk markánsabb. A Szilágyi legsikeresebb egyedi filmjei közé tartozó Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat mintha e két véglet között lenne elhelyezhető: a kísérletezőbb és a letisztultabb animációkkal egyaránt rokonságba hozható. A film Ankarából a II. díjat hozta el, Kecskeméten a legszínvonalasabb képi formanyelvért járó díjjal tüntették ki, s jelölték az animációs szakmai elismerések csúcsának számító Cartoon d’Or-díjra is.

A kissé meghökkentő című alkotás részben éjszaka játszódik, teljes egészében egy hadgyakorlat köré épül, s hogy mi teszi „kultúrtörténetivé”, az a film furcsa, mondhatni „oda nem illő” elemének köszönhető: a gyakorlatozó katonák óriási falovat találnak, amelyet megpróbálnak „betörni”, ennek folyamata azonban bizarr végkifejletbe torkollik. A modernkori hadviselés kerül kontrasztba az antik képzeletvilágból származó, Trója elfoglalását idéző motívummal: a faló filmbeli eredetére nem derül fény, létmódját pedig – elvégre joggal hinnénk, hogy csupán hatalmas tárggyal bíbelődnek a katonák – megkérdőjelezi a végszó: széttörő belsejéből szervek ömlenek a földre, s fájdalmában még felnyerít, majd kifordítja a nyakát az óriási ló.

Szilágyi rajzanimációjának legmeghatározóbb vonása a rendkívül sűrű atmoszféra (kiváltképpen az éjszakai jelenetekben). A film első felének képanyagát az éjszaka sötétje uralja, a csillámló fények – jelenjenek meg bár vízfelületen vagy származzanak rakéta jelzőtüzéből – tünékenyek, a csónakba szálló vagy éppen földön kúszó bakák sisakjai pedig félholdakként vagy szentjánosbogarakként fénylenek az éjben. Szilágyi frappáns játékot űz a képi motívumokkal: a fehér foltok az egyik beállításban még sisakoknak látszanak, a következőben már az előtérbe tolakodó bakancstalpak szegélyén jelennek meg. A film nappal játszódó második felében a katonák nem válnak egyénítetté, az alkotó nem rendel hozzájuk arcot: csupán szürkés háttér előtt feltűnő vonalrajzokból áll a bakák teste, fejük helyén csak sisakok sorakoznak. Az egyéniségüktől-egyediségüktől megfosztott katonák, avagy a „dehumanizált” katonaság minimalista láttatása a magyar animációs film egyik legnagyobb klasszikusára emlékeztet: Gémes József Koncertissimo (1968) című festményfilmje ábrázolta hasonló stílusban a hadsereget.

Szilágyi ugyan absztrakttá teszi szereplőit a vizuális hiánnyal (a lábak vagy az altestek megjelenítése is törlődik), ám a csoportmozgásokat és a fizikai feladatok végrehajtását realisztikusan láttatja, s bravúrosan animálja figuráit. A bakákat többször a távcső szűkítő képkivágatába helyezi – s ez nemcsak önreflexív gesztus, hanem az alávetettség és a kontrolláltság szemléletes érzékeltetése is. A filmben egyetlen szó sem hangzik el, a felettesek a testnyelvvel fejezik ki akaratukat, a katonák gyakorlatozását tagolatlan hangok kísérik (éjszaka ugyancsak artikulálatlan hangfoszlányok hallhatók az adóvevőkből). A hangsáv legtagoltabb összetevője a rendező állandó alkotótársa, Melis László hol lendületes, hol titokzatos kísérőzenéje.

Az enigmatikus, de naturalisztikus mozzanatokban bővelkedő befejezés kapcsán nem alaptalanul emlegettek stílustörést (a fekete-fehér, illetve monokróm képi világ egységességét a belső szervek színessége kétségkívül kizökkenti), ahogyan a filmet egyébként nagyra értékelő Szemadám György is tette. A befejezés nyitottsága azonban a faló pusztulása ellenére is – talán éppen azzal együtt – a nézőt saját megfejtések, magyarázatok körvonalazására készteti.

Kevesebb nyitott kérdés és elvarratlan szál, több vizuális szimbolizmus fémjelzi Szilágyi Varga Zoltán legfontosabb későbbi kecskeméti animációit. A Jegyzőkönyv – Mansfeld Péter emlékére az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójára készült megemlékezés a tizennyolc esztendős korában kivégzett mártírról; szikár fekete-fehér képei és az egykori kivégzési jegyzőkönyv tényanyagát követő történései a dokumentarizmust és a költői képalkotást kapcsolják össze. A változatos színekben pompázó, közel félórás A jókedvű örmény temetése (Hunyady Sándor novellájának adaptációja) pedig a gyász és az öröm érzéseire fókuszál (2013).