Káin gyermekei

Bódy Gábor esszéiben rávilágított arra, hogy a dokumentumfilm és a játékfilm formai szempontból nem különíthetők el élesen egymástól, mert a dokumentumfilmek alkotói már kezdettől alkalmaztak játékfilmes elbeszélőtechnikákat a rögzített anyag történetté szervezéséhez. Így jártak el a hetvenes évek irányzatának, a Budapesti Iskola fikciós dokumentumfilmjeinek rendezői (Dárday István: Jutalomutazás, 1975; Schiffer Pál: Cséplő Gyuri, 1978) és az ő nyomdokukba lépő kortárs magyar filmalkotók (Horváth Balázs: Dizájneren, 2016; Tuza-Ritter Bernadett: Egy nő fogságban, 2017; Zurbó Dorottya: Könnyű leckék, 2018), köztük Gerő Marcell, a Káin gyermekei rendezője is.

Gerő Marcell műve Mész András Be­bukottak (1985) című dokumentumfilmjének folytatása, illetve Gerő szerint inkább „előzményfilmje”. Mész a tö­köli Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében készített riportokat hat kiválasztott fiatal elítélttel és egy szabadulás előtt álló idősebb férfivel. A Balázs Béla Stúdió által támogatott dokumentumfilm gyorsan kultikus státuszra tett szert, mert sikeres torinói fesztiválszereplése után a büntetés-végrehajtás parancsnokságán is levetítették, és ezután 1989-ig nem engedték bemutatni (jóllehet a film kalózverziója hamar terjedni kezdett). Mész András műve hitelesen modellezte a nyolcvanas évekre szétmálló államszocializmust és az illúzióvesztett társadalmat a benne megszólaló perspektívátlan fiatalokkal, a történeteikben megjelenő szociális problémákkal (alkoholizmus, öngyilkosságok, az életszínvonal romlása), a börtön erőszakon és kiváltságokon alapuló rendszerével.

Bár a Bebukottak, kiegészítendő a fiatalok beszámolóit, tartalmazott néhány megrendezett jelenetet is, Mész András alapvetően megőrizte a dokumentumfilmek távolságtartó minimalizmusát. Ezzel szemben Gerő Marcell a Káin gyermekei főszereplőinek élettörténetét megható „bűn és bűnhődés”-melo­drámává formálta. Gerő és saját gyártócége, a Campfilm producere, László Sára eredetileg fikciós börtönfilmet szerettek volna készíteni. Mivel a film nagy része börtönben játszódott volna, ezért az alkotók sok témába vágó dokumentumfilmet megnéztek, többek közt a Bebukottakat is. Mész műve olyan nagy hatást gyakorolt rájuk, hogy elvetették a játékfilm ötletét, és úgy döntöttek, inkább az 1985-ös film főszereplőinek utóéletével foglalkoznak. A szereplők közül kettőről semmilyen információt nem találtak, az egyik pedig éppen szökésben volt. Ezért csupán három egykori elítélt, az édesapját fejbe lövő Pásztor Pál, a nevelőtisztjét meg­gyil­koló Nagy Gábor József és a barátját szíven szúró Barcsai Zsolt beszél sorsáról a Káin gyermekeiben.

Gerő Marcell egy interjúban elmondta, az eredeti koncepció szerint kifejezetten a Bebukottakban felmerülő kérdéseket elevenítették volna fel a riportok során. Ám egyfelől az egykori fogvatartottak harminc év távlatából már nem tudták (Pál), illetve nem is akarták (Gábor, Zsolt) feleleveníteni börtönélményeiket és szabadulásuk történetét, másfelől pedig a beszélgetések sokszor önelemzésekbe torkollottak, így a jelen mellett a börtönbe vezető gyilkosságok előzménytörténete került a fókuszba. Soós Tamás Dénes szerint a Bebukottak azt mutatja be, mit tesz a börtön az emberrel, míg a Káin gyermekei arra világít rá, mit tehet a család az emberrel. Ezzel a rendező is egyetért a Filmvilág interjújában, minthogy Pál, Gábor és Zsolt történetében kibontakoznak a Bebukottakban inkább elhallgatott vagy félmondatokban említett, javarészt családi problémák, amelyek a gyilkosságokhoz vezettek. Pált korábban saját szülei jelentették fel és juttatták börtönbe a családi ékszerek ellopásért. A Mész filmjében önmagát keménykötésű férfinek beállító Gáborról kiderül, hogy meg­gyil­kolt nevelője szexuálisan zaklatta. Zsolt pedig nem bírta elviselni azt a szégyent, hogy alkoholista édesanyja szülőfalujában sok fiatal fiút „bevezet a szexualitás rejtelmeibe”, ezért ölte meg a szülőjét megkörnyékező barátját. A három férfi jelenkori helyzete azt bizonyítja, hogy a történelem ismétli önmagát, illetve a szereplők a börtönbüntetés letöltésével nem tudták lezárni múltjukat. Zsoltról sokat elárul már az a tény is, hogy egy debreceni pszichiátria betegeként ad interjút. Pált úgy gyűlöli kislánya, ahogy annak idején ő gyűlölte saját édesapját. Gábor pedig kimondva-kimondatlan úgy vezekel múltbeli bűneiért, hogy pécsi hajléktalanként él, távol szeretteitől.

A sorstragédiák mellett a Káin gyermekei keserű, nem feltétlenül negatív irányú fejlődéstörténeteket is bemutat. Gábor és Zsolt a megaláztatások és sorscsapások hatására érettebb, gondolkodó emberekké váltak, kifejezetten önreflexív monológokban értékelik saját helyzetüket. Gábor sírva ecseteli, hogy bár a Bebukottakban szinte büszkén mesélt a gyilkosságról, valójában megrázta őt, hogy elvette egy másik ember életét, és idősebb korában is elmondhatatlanul bánja fiatalkori tettét. Zsolt pedig olyan társadalomkritikát fogalmaz meg, amellyel nemcsak saját helyzetére reflektál, de megkísérli elemezni a magyarországi rendszerváltás alapproblémáját is, amely szerinte a hozzá hasonló „bebukottak” életét megpecsételte: „Azért akartunk rendszerváltást, hogy a munkabér munkabér legyen, és hogy a fizetőeszköznek értéke legyen. […] Aztán az történt, hogy a vezetők ezt beígérték, és apró megvezetgetésekkel, törvénymódosítgatásokkal elintézték, hogy pont az ellenkezője történjen: mindent eldobtunk a régi rendszerből, ami jó volt, és mindent behoztunk az újból, ami rossz.”

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala