súgó szűrés
keresés

Társasutazás

Rendező
Gazdag Gyula
Bemutató
1985.02.21.
Filmcím
Társasutazás
Filmtípus
dokumentumfilm
Filmhossz
1 óra 15 perc
A szócikk szerzője
Murai András

A szocialista rendszerben a hatalom tudatosan nem foglalkozott a közelmúlt történelmi traumáival, az elhallgatással és a szembenézés elutasításával felejtésre ítélve a holokauszt társadalmi emlékezetét is. A nyolcvanas évekig csak két dokumentumfilm törte meg a hallgatást (Nádasy László: ÉvaA 5116, 1965; Jancsó Miklós: Jelenlét IIII., 1965/1978/1986), majd a Kádár-korszak utolsó évtizedében a személyes történetek elbeszélésével lassan, fokozatosan irányult a figyelem a majdnem teljesen kiirtott magyar zsidóság sorsára. A dokumentumfilmek az áldozatok szenvedéstörténetén keresztül beszéltek a soha be nem gyógyuló „sebről”, a személyes és kollektív trauma jelenkori következményeiről. Így B. Révész László A látogatás (1982) című filmje, amelyben Bruck Edith, a haláltábort megjárt, nemzetközi hírű írónő keresi fel szülőfaluját, s az elhurcolása helyszínén találkozik egykori szomszédjaival, hogy közösen vessenek számot a tragikus múlttal. Gazdag Gyula rendezésében, a Társasutazásban szintén az áldozatok szemszögéből történik a múltfeldolgozás, azonban itt válik először hangsúlyossá a trauma csoportos kibeszélése, s így közösségteremtő és identitáserősítő szerepe.

Gazdag korábbi munkáiban remekül látta meg az élet kínálta és a rendszerkritika lehetőségét magában rejtő abszurd helyzeteket, például a beatzenekarok válogatásakor (A válogatás, 1970), vagy Schirilla György különös sportteljesítményében (Hosszú futásodra mindig számíthatunk, 1969). Az alaphelyzet a Társasutazásban is némileg groteszk, hiszen egy utazási iroda, a Coopturist szervez emléktúrát Auschwitzba a holokauszt negyvenedik évfordulóján. Mikor a négy Ikarus busznyi túlélő és hozzátartozóik elindulnak Budapestről Lengyelországba, hogy az idős férfiak és nők újra megtegyék az utat a pusztítás most már múzeummá alakított helyszínére, megkezdődik egy másik utazás is: az emlékekben, a deportálások időszakába. Elkíséri a túlélőket a rendező és Ragályi Elemér operatőr, hogy megörökítsék az emlékezés folyamatát, filmre vegyék a fájdalmas múlt személyes és együttes fel­idézésének pillanatait.

Az utasok ismerkednek, a múltból közös ismerősöket keresnek; a nehezen elbeszélhető, gyakran csak mondatfoszlányokban megfogalmazódó emlékek fokozatosan törnek felszínre, először az autóbuszban, majd az éttermi vacsorán. Az egymást kiegészítő, pontosító, néha vitatkozó történetmozaikokból ismerjük meg a deportálás eseményeit, a hatvani és a kőszegi gettó kegyetlen magyar rabtartóit, a lágerélet szörnyű élményeit, a lekopaszítást, hogy mit fütyült Mengele, miközben a halálba szortírozta a sorban állókat, merre volt a gázkamra, hogyan szakították szét a családokat. A trauma továbbélését jól mutatják a túlélőket foglalkoztató, az események felfoghatatlanságára utaló gondolatok is. Egyikük így fogalmazza meg a megválaszolhatatlan kérdést: „Még mindig itt vagyunk, és arról beszélünk, hogyan volt lehetséges ez.”

Az utazás végcélja, az egykori megsemmisítő tábor, még ha múzeummá szelídült is, döbbenetes erővel hozza felszínre az emlékeket. Egyre komorabb a film hangvétele, a túlélők hozzátartozóik nevét keresik az áldozatok listáján, majd felcsendül a rabbi fájdalmas siratóéneke.

Gazdag Gyula alkotói módszere eltér a nyolcvanas évek interjú alapú történelmi dokumentumfilmjeiétől. Az alkotók megfigyelői a valóságnak, a lehető legkevésbé avatkoznak az utazás adta helyzetekbe. Ragályi Elemér kamerája követi a szereplőket, rövid időre megállapodik egyikőjükön, majd újabb résztvevőt keres, gyakran nem is a beszélőt mutatja, hanem pásztázza az arcokat, az emlékek újraélésétől zaklatott tekinteteket, a visszafojtott sírást. Az arcok, gesztusok egyéni sorsokat villantanak fel, ugyanakkor a néző részesévé válik az emlékek közös megidézésének.

A valóság eseményei írják a film dramaturgiáját. A résztvevő dokumentumfilmezés következetes koncepcióját mutatja, hogy Gazdag Gyula egy balesetet is bent hagyott a filmben. Az utolsó jelenetben egy idős hölgy elesik, megüti magát, mentő viszi el. A jelenetet végig veszi a kamera, látjuk az asszony kétségbeesett arcát, mikor az idegen kórházba szállítják. Ez a véletlen baleset úgy hat, mintha a múlt négy évtized után is kísértene, s drámai erővel uralja az emlékezőt.

A megfigyelés módszere mellett Gazdag Gyula beépít a filmbe egy interjút is. Az egyetlen szereplő, aki nem részese az utazásnak, arcát nem vállalva otthonában beszéli el elhurcolását, a lágerbeli megaláztatásait, szerettei elvesztését. Monológja keretbe fogja a filmet, és vissza-visszatérő elbeszélése összetartja az utazók töredékes visszaemlékezéseit. A mindvégig félhomályban mutatott asszony azért nem vállalja nyíltan a szereplést, mert fél az antiszemitizmustól, s részletesen elmeséli, hogy egy kórteremben az egyik betegtől Hitler dicsőítését volt kénytelen végighallgatni. „Az embernek félnie kell, hogy lássák, kicsoda.” Vallomásán keresztül megjelenik a Kádár-rendszerben rejtetten működő előítélet és a mindennapokat átható szorongás.

A Társasutazásban a jelenben tett és a megidézett, múltbeli utazás egymást erősítő, átjáró történetét látjuk kibontakozni. A film hatására a néző számára is bizonyossá válik: a jelen értelmezhetetlen a múlt megismerése és megértése nélkül, amelyhez a közelmúlt tragédiáival való szembenézésen keresztül vezet az út.

 

Alapfilmek.hu – a Nemzeti Filmintézet filmtörténeti és pedagógiai módszertani weboldala

Irodalom

Báron György: Egyszer volt… Magyar dokumentumfilmek a holocaustról.Filmvilág, 2014. 10. sz.

Murai András – Tóth Eszter Zsófia: Hogyan képzeljük el? A holokauszt emlékezete és a helyszín rekonstrukciója dokumentumfilmekben. Korall, 2010. 41. sz.

Sárközy Réka: Kinek a történelme? Emlékezet, politika, dokumentumfilm. Bp., 2018, Gondolat–Országos Széchényi Könyvtár.